Sokat gondolkodok mostanában az életen, vajon miért van, az hogy egyszer annyira fent annyi érzelem, jó érzelem van az emberbe, hogy majd kicsattan a boldogságtól egyszer, pedig annyira lent hogy legszívesebben kilépne az életből... :( De amikor lent van akkor is annyira, küzd újból a jóért, hogy ez szavakkal leírhatatlan. Amikor az az ember kilép az életedből, akit szeretsz, akit eddig mindenek felett imádtál és talán valahol még most is egy, kicsit szereted és az az érzés, amikor megtudod ő, már nem azt érzi írántad min régen... Ennek a hatása annyira eszméletlen, hogy minden, ami eddig jó volt hirtelen megszakad és és és.... vége... :( De hihetetlen az a dolog is hogy olyan szintű erővel küzdi magát vissza az az ember az életbe, hogy maga is meglepődik, rajta hogy vannak percek, órák, sőt napok, amikor borzasztó erősnek érzi magát, úgy érzi, túltette magát minden de, majd jön egy fordulat, és hírtelen visszazúg a mélybe... Ezt úgy lehetne jellemezni, hogy beleesel egy szakadékba, megpróbálsz kimászni de, mindig visszacsúszol eleinte vissza is, esel az aljára de, ahogy halad az idő egyre feljebb küzdöd magadat és már csak néha is, csak kicsit esel vissza... És ha úgy vesszük, ha mély a szakadék 1 vagy 1 és fél hónap alatt simán kimászol belőle... :D És akkor megint felhőtlen a boldogságod és örülsz mindennek. De ez még csak a jövő ez még messze van a a szakadék emelkedőjét megmásztam már két harmad részt de még mindig van hátra. És ha így veszem az akadályokat sikeresen, feljutok újra a felhőtlen boldogságig. :D Az utamon, segítenek kedves barátaim engem, meg a tanulás is persze természetesen :D Nem tudom miért de, amikor rossz a kedvem mindig tanulási kényszerben szenvedek ez nem valami, hű de jó de azért legalább a tanulás jó :D Nah asszem ennyi fért a mostani naplómba folyt köv. :D
